Közel ezer év óta, amióta az Egyház a halottak napját ünneppé tette, ezen az egy napon az emberiség kedves halottai emlékezetének él, a temetőt járja, a sírokat látogatja és díszíti fel a szeretet virágaival.
Nincs ember, akinek ne volna köze a temetőhöz, nincs család, amelyet hidegen hagyna a holtak emlékezetének kegyeletes ünnepe. A mi nagy családunk, a rendőri testület is sok derék bajtársát tartja számon, elköltözött bajtársait, akikre a síron túl is ható szeretetünk melegével, a szívünkben ápolt bajtársi kegyelet szent érzéseivel kell emlékeznünk. Temetőben pihennek egykori bajtársaink, akik a köz nehéz szolgálatának szentelt áldozatos élet után, a természet örök parancsának engedelmeskedve dőltek ki sorainkból, ott nyugosznak azok a rendőrök, akik még a nagy háború hősi halottaiként hoztak dicsőséget nevükre és testületükre, – de egyre nagyobb számban domborulnak az új sírok, az élet harcterén elesettek, a hős, a vértanú rendőrök sírjain.
Ma már nem csak Budapesten, hanem a vidéken is, a másfélévtizedes állami rendőrség egyes állomáshelyein is évről-évre szaporodnak a sírkeresztek, tisztikarunk és őrszemélyzetünk elköltözött tagjainak hantjai felett. Egyre sűrűbbek lesznek ezek a sírkeresztek, hiszen sokan vagyunk még, akikre szintén sornak kell kerülnie s egyszer mindnyájan visszatérünk a porba, melyből alkottattunk.
Budapesten már nagyon szépen őrködik a bajtársi kegyelet a rendőrsírok felett. Itt az elöljárók évek óta gondoskodnak arról, hogy ne maradjon árván, elhagyottan egyetlen rendőr sírja sem. De a vidéken – néhány követésre méltó példától eltekintve – alig fordítanak erre figyelmet. Halottak napján nem jut egy szál virág, egy szál gyertya sem az elköltözött bajtárs sírhalmára.
Pedig ezek a halottak a mi halottaink is. Nagyon sok derék bajtárs pihen közöttük, akik munkájukkal, példás életükkel, hősi halálukkal érdemelték ki, hogy testületünkhöz tartozóknak tekintsük őket a síron túl is és hogy haló poraikban is a m. kir. rendőrség büszkeségei maradjanak időtlen időkig.
A „Magyar Rendőr” e helyen áldozik az elköltözött rendőrbajtársak emlékezetének. Halottak napján lélekben és gondolatban, járjunk végig valamennyi rendőrsírt, szeretettel és kegyelettel álljunk meg a legszegényebb fakeresztnél is, amely alatt az örök rend és béke honába távozott testvérünk pihen. Az élőknek példát kereső szemével idézzük magunk elé küzdelmes életüket, amely akármilyen rövid, akármilyen egyszerű is lehetett, – bizonyára a becsület, a köz szolgálata és az áldozatra való készség jegyében folyt le… Mert a magyar rendőr becsülettel él, nem ismer más hivatást, mint a köznek hű szolgálatát és a napnak, az éjszakának minden percében készen áll arra, hogy szent hivatásáért – ha kell – a legdrágábbat is feláldozza!
Akik pedig csakugyan meghozták a legszentebb áldozatot és életüket adták a közért: a hazáért és a szolgálatért, azok hősi sírja előtt méltó büszkeség vegyül áhítatos kegyeletünkbe. Büszkék vagyunk rátok, hős rendőrbajtársak, akik még a sírban nyugodva is gyarapítjátok testületünk hírnevét és tekintélyét!
De a mi néma kegyeletünk nem maradhat írott betű, a rendőri testület megemlékezése és kegyelete megtalálja méltó megnyilvánulását, tettekben kifejezését, halott bajtársainkkal szemben.
Ne feledkezzünk meg róluk halottak napján! Amikor minden család halottai emlékezetének szenteli az ünnepet, a mi nagy családunk is áldozzon az elhalt bajtársak emlékezetének. Kegyelettel, egy szál gyertyával, egy csokor őszi virággal, a kegyeletes emlékezés egy Miatyánkjával.
Ne maradjon jövőre egyetlen bajtárs sírja se gondozatlanul, virág és látogatás nélkül. Zarándokoljunk el oda mi, akik még élünk, akik szeretettel tartjuk fenn bajtársi kapcsolatainkat elköltözött társainkkal, akik a temető hangulatában nem a könyörtelen haláltól rettegünk, hanem ott is az Urat keressük, élők és holtak közös Atyját, ki azt mondotta magáról, hogy ő a feltámadás és az élet.
Forrás: Halottak napja. In: Magyar rendőr. – I. (IX.) évf. 2. (196.) sz. (1934. nov. 1.), p. 1.
