II.
A közigazgatási rendőrség elemei: a szabad rendelkezés joga, a rendőri eljárás és a felelősség oly intézkedésekre nézve, melyek az egyéni szabadságot ténylegesen megszorítják.
Majdnem lehetetlen a közéletben az ártalmast az ártalmatlantól megkülönböztetni, minélfogva helytelen mindazon intézkedéseket előlegesen tényleg és elvontan megtenni, melyek a veszély elhárítását és feltartóztatását eszközölnék; ebből kifolyólag legtöbb esetben a közbelépés a rendőri közegeknek, mint az állam által közbiztonságra felállított szervezetnek, belátására és itéletére bízható oly esetekben, midőn nagy veszély forog fenn. A rendőrség eme joga azonban lehető szabatos törvények alapján legyen gyakorolható. A rendőrség közbelépése többé vagy kevésbé az egyéni szabadság megszorítása. A rendőrség joga e szerint az egyéni szabadság körébe az eszélyesség és lelkiismeretesség szülte belátás szerint beavatkozni. E jogát annál kevésbé vitathatjuk el, miután a közbátorság fenntartásáért ő felelős. A közel múlt időkben midőn a korszellem és az igazság és jogérzet szelleme kevésbé nyerhetett szabad kifejezést és a rendőr-intézmény csak ránk tukmáltatott, a rendőrség nem volt népszerű és éppen ez említett joga miatt ellenszenvet tápláltak iránta, mert megfeledkeztek arról, hogy a rendőrség gyakran kénytelen akkor, a midőn az összesség érdekeit megóvja, egyesek túlkapásait megszorítani.
Korunkban, melyet méltán elneveztek a felvilágosodás és haladás korának, minden egyes egyén morális kötelessége előadandó alkalomkor támogatni az ily intézményt, melynek fennállása mindenkinek óhaja, és a melynek szükségét a személyes biztonság indokolja.
Annál feltünőbb ama tapasztalat, hogy a legtöbb esetben rokonszenv helyett ellenszenvvel találkozik a rendőrség közege a nagy közönségnél.
Más európai államokban p. o. Angolországban ép az ellenkezőt találjuk. Ott minden honpolgár kötelességének tartja, sőt egy külön törvény által utasíttatik is rá, hogy a rendőrséget hivatalos eljárásban segélyezze, és e kötelességérzet annyira kifejlesztetett, hogy minden egyes polgár úgy szólván eljáró közegnek tekinthető a nyilvános rend fenntartása körül.
Mi az oka a jogérzettel ellenkező jelenségnek, mely nálunk mutatkozik?
Engedje meg a tisztelt közönség, hogy e jelenséget két irányban megmagyarázzam.
Oka annak: 1-ör a nagy közönség szokásba vett ingerlékenysége a rendőrség iránt; 2-or a rendőrség hiányos szervezete.
Elfajzása és túlhajtása a rendőri hatalomnak az úgynevezett titkos rendőrségnél található fel, melynek feladata kémrendszer segélyével a honpolgárok és idegenek életét és működését ellenőrizni, minek végcélja aztán a politikai törekvések és nézetek megismerése. Hogy a titkos rendőrség céljait elérhesse, szüksége van ravasz és ügyes egyénekre, miután azonban a kémkedést minden becsületes ember gyülöli és megveti, csak oly egyénekből állítható össze, a kik kétes multtal birnak és becstelen dolgoktól sem irtóznak vissza.
Az ily egyének az állam költségén tartatnak el, jóllehet a nyilvánosságot kerülik, mégis rendőröknek neveztetnek és e nevet viselvén, lerontják az egész intézmény iránti tiszteletet a nagy közönség körében.
A titkos rendőrség hivatása első sorban a létező állami akaratot a népakarat által előidézhető erőszakos megrendítésektől megmenteni. Azonban az ily erőszakos megrendítések csak az oly államban jönnek elő, hol a legnagyobb önkény uralkodik a kormányzatban, hol a legjogosabb szabadság a létező uralom ellen való törekvésnek, a hatalom veszélyeztetésének tekintetik.
Hazánk ujjászületése óta a titkos rendőrség által vert sebek ugyan behegedtek, az üldözött honfiak a kormány élére állottak ugyan, mégis a közönség még mindig bizonyos tartózkodással viseltetik a rendőri intézmény iránt. De e tartózkodás ma már nincs igazolva. Mert – mint már az előbbiekben kifejtettem, – a rendőrség eme kinövését ne tekintsük azonosnak a közbiztonsági rendőrséggel. Szabad alkotmányosságra alapított államéletünkben a titkos rendőrségnek – bár mondják is az ellenkezőt, – sem életképessége, sem működési tere nincsen; de sőt a parlamenti és felelősségi rendszer, mely a legnagyobb nyilvánosságot tételezi fel, még lehetőségét is kizárja, mert a szabadelvű törvényhozás soha sem fog ily sötét időkbe illő intézményt szavazatával szentesíteni s életbe léptetni. Ellenkeznék ez a szabadon választott népképviselet fogalmával is, mert ennek minden egyes tagja a mentelmi törvény alapján politikai meggyőződését szabadon kifejezheti, választónak kivánságait szabadon nyilváníthatja. A szabad sajtó hatalma, mely nálunk a szabadság és közjó érdekében hathatósan működik; a honpolgár – ki nyilvános gyűlésekben és egyletekben a szólás szabadság jogával él -; mind meg annyi tényezői, mind meg annyi erőteljes emeltyűi a szabadelvű államszervezet fejlesztésének, szóval nálunk minden törvényes újítási mozgalom az alkotmány értelmében történik, a mi pedig büntetésre méltó, az nem a rendőrséghez, hanem a büntető törvényszék ele tartozik. Miután tehát a titkos rendőrség működésére, nálunk nem nyílik alkalom, magából értetődik, hogy ez csupán holmi politikai csizmadiák rémképeiben és képzeletében foglal helyet. Nálunk csak egy feladata van a rendőrségnek: a közrend fenntartása. Ez eljárásban őt segélyezni kötelessége minden tisztességes honpolgárnak. Nem igazolt tehát a közrend fenntartói irányában mutatkozó ingerlékenység és ellenszenv, mi a titkos rendőrséggel való azonosításának következménye.
Pichler Nándor: Nézetek a rendőrségről általában és különösen a fővárosi rendőrségről. Budapest: Stolp Károly bizománya, 1876. (Felolvastatott a terézvárosi Klubban.)
